A tíz bika története – 1.

1.

"A buddhista tanításban a tudat a kiindulópont és mint a szent felszabadult és megtisztult tudata, a tetőpont is. A tudat megteremti, meghatározza és megelőzi a jelenségeket. A tudaton keresztül van tudomásunk a külső és belső világról, a jóról és rosszról egyaránt. A társadalom zavara vagy rendezettsége az egyéni tudat tükröződése. Ebből következik, hogy a jelenlegi válságban, saját tudatunkban létre kell hoznunk egy erős, tiszta, rendezett erőközpontot, amely magával hozza a társadalom rendezettségét is. 

Gandavyúha Szutra tanítása szerint: "saját tudatunkat kell átitatni az igazság esőjével, saját tudatunkat kell megtisztítani minden gátló tényezőtől, saját tudatunkat kell erőtől sugárzóvá tenni." 

A Zen hagyomány írásai közül a tíz ökör kép a leghíresebb, amely az ökör megszelídítésének kínai példázatát mutatja be. Ez a sorozat a XII századból, Kakuan kínai mestertől származik.  

A zen lényegét a megvilágosodás felé vezető utat a tíz kép segítségével tanulmányozhatjuk. A képsorozat a gyakorlat bizonyos fázisait bontja ki, ami egy emberről szól, aki elveszett bikáját keresi, vagyis az igaz természetét kutatja. 

A tiszta tudatot amelynek mindig is birtokában vagyunk, az ökör szimbolizálja. A lét lényegét keresve "a képekből és a versekből kiolvashatjuk, miként kell önmagunkat az emberfölötti erejű állathoz hasonló módon uralni, vezetni, és szelídíteni. Megértjük hogy a lehetőségek mindvégig bennünk voltak, hogy a megvalósítás akadályai is mi magunk voltunk/vagyunk." 

A verseket Végh József fordította

1. A BIKA KERESÉSE

"A bika soha el sem ment. Így miért kell egyáltalán keresni? Lényünk legbelsejétől eltávolodtunk, leválasztottuk magunkat, ezért nem találjuk vele (a bikával) a kapcsolatot. Elveszett, mert mi megtévesztett érzékeink letérítettek az útról. Az otthon egyre távolodik, a keresztutak és átjárók csak összébb kuszálnak. A szerzés vágya és a veszteségtől való félelem tűzként égetnek, a jó és rossz képzetének a ketrecébe zárnak".

"Tévképek gyomait hajtom félre,

a bikát keresem a vadonban,

duzzadt patakon, hegyi ösvényen

át, egyre távolabbra jutottam.

Erőm fogytán, kétségbeesetten

látom nincs már hol keresnem. 

Talán a szél magányos zúgása felel.

Vagy kabóca dalol egy juharfán!"

Láthatunk a képen keresztutat, vadont, amelybe ösvény vezet, a növényzet kusza, messzebb folyó, a távolban hegység. Beesteledik, az ember háta görnyedt a kereséstől, fáradt, kétségbeesett, az útkereszteződésben toporog, nem találja a helyes irányt, mert nem tudja melyik út az igazi. Az ember kimerült az érzékszervek a "mohóság és félelem, jó és rossz" zavarodottságában, elvesztette a bika igaz természetének a nyomát. Távol otthonától a sok benyomás megzavarta. 

Tehát az ember tanácstalanul keresi a bikát saját igazi énjét.